2015. május 3., vasárnap

Túrabeszámoló: 2015.05.02. Naplás, 17 km

     Szerdán, még korai, még várok. Csütörtökön, már nagyjából lehet tudni, de még várok. A program alakul, szombati túra lesz ebből, pedig a pénteki sárga túra is nagyon csábít. Aztán pénteken délután végre felkerekedik a szél, beborul és lehűl a levegő, de az eső csak azért is várat magára. Várok. Várom, hogy elkezdjen esni, hogy ne az legyen, hogy csúszik az egész  jóslat és a délutánra ígért eső végül csak éjjel érkezik és nem este esi ki magát, hanem még másnap is szakad... Szóval csak várok. És a meteorológiába vetett hitem csalódásba vált, majd megvetéssé alakul. Visszasírom Aigner Szilárdot! Még az Ő jóslataiban is több igazság volt...
Ez van, esős túra lesz... esőkabát nélkül. Csak azért sem maradok otthon... nem hátrálok meg... nem adom fel állásaimat! Megyek és hódítok!
     Reggel hét óra... nyolc... szakad az eső. El kéne indulni, mert csak 9:30-ig van nevezés a rövid távra. Az egyetlen, bár nem a legjobb lehetőségem egy hagyományos esőkabát igénybevétele, amit mondhatni megörököltem. 100% gumi... tudjátok az milyen? 100% esőálló... de nem légáteresztő, vagyis a kipárolgás a belsejében ugyan úgy folyik végig, mint az eső a külsején...
A szombati forgalom ellenére egészen gyorsan kiértünk Budapestről. A Szilasliget HÉV megállóhelynél van egy kis kocsma, onnan indult a túra. A szervezők már épp készülődtek, de még nevezhettem, és mindössze csak tíz perc késéssel rajtoltam. Fél siker! Végre elindultam!
     Az eső itt még csak szemerkélt, de a gumirucit már magamra kellett terítenem. Kedves hely, szépen gondozott kertekkel körülvett kockaházak között vezetett az út a sárga turistajelzésen. A Trianon-emlékmű után nem sokkal, a város határ előtti buszfordulónál kanyarodtott az út a természetbe. Az a kevéske eső is elég volt, hogy lemossa a port a fákról, így a környék erdejei üde zölden hívogatták az embert kirándulni. A Gödöllői-dombságra jellemző dimbes-dombos, laza erdős vidék tárult elénk, ahol a földről felszálló pára tette misztikussá az alacsonyan lógó, esőfelhőktől szürke erdőszéleket. Ez a hangulat egészen a "Bolnoka-erdő" 1. ellenőrzési pontig elkísért. A fiúk ott álltak egy aprócska, fejük fölé kifeszített kabát alatt, mégis mosolygósan várták a túrzókat!
     Elhagyva az útelgazást, ahol szétválnak a távok, nem kis meglepetést okozott, hogy a térképen és az itinerben is feltüntetett "zöld" turistajelzés sehol sem volt! Pár méter megtétele után, jelzés hiányában visszatértem a srácokhoz, hogy útbaigazítsanak. Mint kiderült, pár nappal ezelőtt festették át a turistajelzéseket, ami ezentúl "sárga" lesz. Nem tudom hogyan működik ez a dolog, de szerintem egy turistajelzés átfestése kicsit nagyobb figyelmet érdemelne. Vajon milyen gyakran fordul elő ilyen? És hogyan, milyen fórumokon tájékoztatják a kirándulókat az effajta változsokról? Ezen morfondírozva csomagoltam be magam békebeli esőkabátomba, ami most a legjobb barátommá nőtte ki magát. Már érezhető volt az eső áldásos tevékenysége és a következő lejtő nagyrészét gyorsabban és nem feltétlen a talpammal érintve tettem meg. Röhögve estem-keltem és teljesen felszabadultam, mint egy kisgyerek. Egy erdőszélre jutottam, ami egy bevetett szántót határolt. Hatalmas, nyitott élénkzölden rikító domboldal tárult elém. Az eső közben szakadt, mintha csak dézsából öntenék, a földet elborította a pára, amely két-három méter magasságban megrekedve visszaverte a felhők felett szikrázó napfényt és valami hihetetlen szürreális saját fénnyel világított. Elképesztő látvány volt! Nehezen szakadtam el tőle, de mennem kellett.
     Átkelve az M0-ás híd alatt kissé unalmasabbra váltott a táj. Ugyan úgy dombos-rétes volt, erdőkkel szegélyezett, de hiányzott belőle egyfajta meghitt romantika. És ez az érzés már a túra végéig elkísért. Nem sokkal a 2. ellenőrzőpont előtt túratársam akadt, akivel együtt keresgéltük az útvonal jelző szalagokat. A 2. ellenőrzőpontnál, a kód felíráshoz elővéve a ronggyá ázott útleírást, épp azon nevetünk, hogy milyen kellemesek az olyan "hülye biztos" túrák, ahol szinte végig csak a szalagozást kell követni. Nem kell térképet böngészni vagy azzal bibelődni, hogyan nyitom szét az összeázva egymásnak tapadt lapokat, miközben cafatokra szakad az útleírás, amit még aztán értelmezni is kell. Szerencsénkre ez is ilyen túra volt :D És ebben a felhőszakadásban igazán kapóra jött! Aztán ahogy rákezdett, úgy el is múlt az eső és Nagytarcsára érve már majdhogynem a nap is kisütött. Fülledt meleg lett. A 3. ellenőrzőpont a nagytarcsai falumúzeumnál volt, melyet meg is lehetett tekinteni.
     Innen már csak 4 km választott el minket a Naplás-tónál felállított céltól. Utunk a Szilas-patak partján vezetett végig. Ekkorra már a bakancsunkban békák kurrogtak és a zonkninkból kifacsarható víz mennyiségével paradicsomot öntözhettünk volna :D És itt említeném meg, hogy túráim során ez volt az eslő olyan szervezés, ahol  egy jelképes összeg fejében a rajtban leadott cuccainkkat átvitték a célhoz. Így élve a lehetőséggel, előre gondolkozva csomagoltam száraz váltásruhát és a tóhoz közeledve már előre örültem a gondolatnak, hogy nem kell csurom vizesen hazamennem.
     A napocska kisütött, a szél felélénkült és utunk véget ért. Elismerve a teljesítményt melyet elértem, kézfogás kíséretében nyújtották át az oklevelet és a kitűzőt. Szerintem ez igazán kedves gesztus, valahogy ünnepélyesebbé teszi a sikerélményt is. Köszönet érte a szervezőknek!
A jól megérdemelt zsíroskenyér után még valami palacsintát is ígértek, de azt már nem vártam meg, mert még be kellett gyalogolnom a HÉV-állomáshoz. Egy laza 2 km-es séta várt a patakot kísérő kerékpárúton... mondanom se kelljen, szikrázó napsütésben! És épphogy odaértem, már érkezett is a szerelvény :D

Kellemes túra volt, egyáltalán nem megerőltető. Legközelebb is bevállalnám.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése